1987 nyarán kiderült, hogy mehetünk két hétre egy kiteni szakszervezeti üdülőbe. Még egy éves házasok sem voltunk, na és nászúton sem jártunk, így megörültünk a hírnek. Kiderült, hogy kellene szakszervezeti tagkönyv. Mivel ilyen egyikünknek sem volt, gyorsan szólni kellett egy ismerősnek, hogy szerezzen nekünk. Csak egy fényképet kért és egyévi tagdíjnak megfelelő pénzt. Így lettem egy bolgár szakszervezeti tagsági igazolvány büszke tulajdonosa. Az igazolvány szerint 5 évvel idősebb voltam valódi koromnál, s a Bolgár Tudományos Akadémiánál dolgoztam, mint közgazdász-aspiráns, s természetesen egyéves munkaviszonyom kezdete óta rendesen fizettem a szakszervezeti tagdíjat. Mondanom sem kell, hogy én egyébként bölcsészkari egyetemista voltam, s a Bolgár Tudományos Akadémiával a kapcsolatom kimerült abban, hogy többször elmentem a központi épülete előtt.
Hozzá voltam szokva a szakszervezeti/vállalati üdülők alacsony színvonalához, 1973-1984 között - két évet leszámítva - minden évben az egyik ilyen balatoni üdülőben voltunk két hetet, de a bolgár üdülő annál is alacsonyabb szinten volt. Csak két szobának volt egy közös fürdőszobája, amiben iszonyú büdős volt, s a falak pedig nyálkásak voltak. Nem is mertem a padlójára ráállni, papucsban zuhanyoztam mindig, s igyekeztem továbbá elkerülni a kapcsolatot a szürkére színeződött mosdóval. A szoba valószínűleg lomtalanításból visszamaradt bútorokkal lehetett berendezve. Az ágynemű pedig - bár ki volt frissen mosva - feltételezhetően idősebb volt nálam. A beépített szekrényben éjszakánként furcsa zajok voltak, egyik nap észleltük, hogy a furcsa zajok valószínű birtokosai szép kerék lyukat rágtak feleségem csodaszép csíkos farmernadrágjába, pedig azt 35 dollárért vásároltuk még házasságunk előtt.
Este érkeztünk meg az első nap. Ez is kissé bonyolult volt, mert Burgaszig még rendesen eljutottunk vonattal, de onnan már egy rejtély volt, hogy hogyan tudunk továbbmenni. A taxik nem akartak elvinni, mert "éppen nem arra mentek".
A kommunista taxi ugyanis egy fejlettebb tudatú valami a kapitalista taxihoz képest. A kapitalista taxi - mint egy tudatlan barom -egyszerűen megáll, az utas beszáll és közli úticélját, majd a taxi elindul és meg sem áll a bemondott úticélig, ahol az utas miután kiegyenlítette a taximéteren lévő összeget, kiszáll. Dehát - ismerjük el - ez egy rothadó, alacsonyabbrendű, kizsákmányoló társadalmi rendszer taxija.
A kommunista (szocialista) taxi ezzel szemben egy magasabb fejlettségi fokot tükröz vissza. Mindenekelőtt csak akkor áll meg az utazni kívánó intésére, ha éppen olyan a kedve, nem hagyja magát megaláztatni azzal, hogy csak úgy bárki jöttment intésére megáll. Aztán a taxiba beszállni nem lehet, míg az utasjelölt meg nem mondja, hogy hová szeretne eljutni. Ilyenkor, miután az utas közölte úticélját, a taxi gondolkodóba esik, s a gondolkodás vége leggyakrabban az, hogy ő nem arra megy.
Egy kapitalista országból érkezett ismerős ezzel kapcsolatba feltette egyszer a kérdést, hogy vajon a taxinak nem arra kellene-e mennie, amerre az utasa megy? Dehát ilyen elmaradott kérdést csakis egy kapitalista gondolkodású ember tehet fel, a fejlett szocializmusban ez a kérdés fel sem vetődhet: a kommunizmusban egyszerűen tény, hogy a taxi az egy öntörvényű független entitás, melynek úticéljai emberi ésszel nem foghatók fel, ezért csak reménykedni lehet abban, hogy az előttünk megállt taxi kifürkészhetetlen útjai esetleg valahogy mégis egybeesnek a mi úticélunkkal. Amennyiben ez a szerencsés egybeesés megtörténik, a taxi nagy kegyesen, mintegy szívességet téve, beengedi magába az utast, de továbbra is érezteti, hogy ki az úr a házban, nehogy már úgy érezze az utas, hogy pénzével egyszerűen egy szolgáltatást vett meg.
Sajnos a mi esetünkben a szerencsés egybeesés nem következett be. Értelmetlen taxizási próbákozásunkon egy öreg néni segített, aki megszánhatott minket, s szólt, hogy van itt egy buszjárat, ami elhalad Kiten közelében, s így nem fog kelleni sokat gyalogolnunk. Valóban: sokat nem kellett gyalogolnunk, csak másfél kilométert. A lényeg, hogy megérkeztünk az üdülőbe, s sikeresen megkaptuk szobánk kulcsát. Szerencsére csak a szakszervezeti tagkönyvet meg a beutalót kérték, az igazolványt nem, ellenkező esetben valószínűleg nehezen lehetett volna kimagyarázni, hogy sem a születési időpont sem a születési hely nem egyezik a két okmányban.
Másnap reggel szembesültünk az üdülői étkezdével. Elsőre az tűnt fel, hogy több üdülővendég evőeszközökkel, szalvétacsomaggal, cukorral, tejjel, bögrével és egyebekkel felszerelkezve lép be az étkezdébe. Ezen csodálkoztam, de hamar kiderült, hogy ezek az emberek egyszerűen tapasztalt üdülővendégek: tudják, hogy mi nincs az étkezdében, s ezért mit érdemes magukkal vinni. Viszonylag gyorsan sikerült elsajátítanom a vaj, a krémsajt és a lekvár kanállal való kenyérre kenésének művészetét, de azért furdalt a kiváncsiság, hogy miért csak kanál és villa van az asztalokon. Miután egy szúrós tekintető nénitől megkérdeztem, meg is kaptam a határozott választ:
- Mert a késeket a magukfajták ellopják!
A következő napokban az étel minősége az egyszerűen rossz és a nagyon rossz között váltakozott. Volt például nullatojásos tészta adagonként 4-5 gram sajtreszelékkel, borsófőzelék mócsinggal, 10 %-os hústartalmú fasírt, valamint adagonként egy darab csirkeszárnyból és köretből álló főétel. Ez mind sok régi emléket hozott vissza bennem: kezdtem visszaemlékezni a hetvenes évek közepére, budapesti általános iskolai tanulmányaimra és az ottani iskolai ebédekre. Azért hálás voltam, hogy a bolgár üdülői étkezde nem konzultált a budapesti iskolai ebédlővel, s így legalább üres kelkáposztafőzelék és szintén üres sárgaborsófőzelék nem volt, ugyanis ezek voltak a budapesti iskolánk étkezdei vezetőjének csúcskedvencei, olyan hét nem volt, amikor ne lett volna egyik nap az egyik, másikon meg a másik.
Sajnos az étkezdei italok sem voltak igazán élvezhetők. Volt pl. ajran, ami egy a Közel-Keleten és a Balkánon elterjedt ital, gyakorlatilag enyhén sózott vízzel hígitott joghurt. Ez egy igen jó termék, csak ajánlhatom, de természesen nem úgy kell elkészíteni, hogy 10 liter vizet elkeverünk egy pohár joghurttal, hanem kb. fele-fele a helyes arány. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy ha ehhez az italhoz hozzáteszünk fokhagymát és apróra vágott uborkát, majd az egészet egy kendőn keresztül leszűrjük, akkor az eredmény az a szintén közelkeleti-balkáni étel, amit a magyar ember "caciki" néven ismer általában - ezt a magyar éttermek, rejtélyes okokból, előszeretettel "tzatziki" formában szeretik leírni -, mivel ez a görög neve és a magyar ember az étellel legelőször görögországi útjain találkozott. Bolgár neve egyébként sznezsánka, a török neve pedig cacık, aminek ejtése kb. "dzsadszák" (a török helyírás - ellentétben a magyarral - szinte teljesen fonetikus, csak meg kell tanulni az egyes betűket: a sima "c" pl. mindig dzs, a pontnélküli i betű (ı) pedig a magyar "a" és "ő" közötti torokhang, ugyanaz mint a románban az ă), innen a görög "caciki" név, csak mivel a görögöknek nehézkes a dzs hang ejtése, a dzs-ből c-t csináltak.
S nem mondtam: az étel nemcsak kétes minősége volt, hanem KEVÉS is. Így nagybetűsen kevés: ezt az is bizonyítja, hogy nem csak nekem volt kevés, mert ez nem ismérv semmire, hiszen nekem általában minden adag kevés szokott lenni, hanem a 45 kg-os, 154 cm magas feleségemnek is kevés volt. Balatonnál ez nem volt gond, mert hát a gulyáskommunizmusban számtalan maszek étkezde volt: ha más nem, hát kolbászos, lángosos, halas. Csak hát ez Bulgária volt, ahol igazhitű reformmentes kommunizmus volt a rendszer legeslegvégéig. Így hát nem voltak maszekok. Azért persze állami étkezdék voltak, ha nem is nagy mennyiségben. Hamar kiderítettük, hogy Kiten túlsó végén van egy pizzéria és egy fagylaltozó, a település közepén meg egy sülthalas-sülkrumplis talponálló létesítmény. (Csak összehasonlításképpen: manapság ugyanott kb. százszor több étkezde van, de ez inkább csak egy óvatos becslés, mert valószínűbb a kétszázas szorzószám.) Rendszeres esti programunkká vált a pizzéria látogatása.
Mivel mindenki más is odajárt, átlag 45-50 perces sorbanállást jelentett minden látogatás. Alig 5-6 asztal volt, de szerencsére az üzletvezetőnek volt egy kis esze (gondolom, prémiumot kaphatott), s nemcsak leülős rendszerben szolgálta ki a vendégeket, hanem elvitelre is. Így hát megvettük a napi három nagy pizzát (kettő nekem, egy feleségnek) és jóllakottan végeztük a napot. Persze a pizzáról tudni kell, hogy nem ám olyan válogatós-vevőbecézgető pizza volt ez, hogy nézi a vevő az étlapot és hosszason gondolkodik, hogy mit szeretne. A gondolkodási teher meg volt spórolva, étlap nem volt, ugyanis kettő típusú pizza volt kapható: a "sonkás" és a "vegyes". A különbség a kettő között nem igazán volt észrevehető.
Gyorsan el is regéltem hát többeknek pizzavárakozás közben kedvenc angol sorozatomból, a Fawlty Towers-ből (Magyarországon: Waczak Szálló) a vonatkozó részt, melyben Basil Fawlty "ínyencvacsorát" rendez, s három étel közül lehet választani: van cseresznyés pulyka, narancsos pulyka, és pulykameglepetés. Az egyik vendég rákérdez, hogy mi az a pulykameglepetés, mire a válasz: "pulyka cseresznye és narancs nélkül".
Persze a sonkás pizzában a sonka szó nem érthető szó szerint, mert ez leginkább valamilyen apró szeletekre vágott virslit jelentett. Dehát volt rajta sok paradicsomszósz, meg szép sajtréteg és borsikafű (a bolgár konyha egyik népszerű fűszere), s frissen meleg is volt, szóval kifejezetten ízletes volt.
A fagylaltosnál kevesebbet kellett várni, természetesen itt is kétféle fagylalt volt csak: csoki és vanília. Oda is gyakran elzarándokoltunk.
Szórakozási lehetőség volt az üdülőfaluban a helyi vidámpark nagyjából 3 darab atrakciója, valamint időnként zenélés és egy nyári mozi.
De mi nagyjából egész nap a strandon lazsáltunk, egy-két alkalommal helyi hajójáratra szállva megtekintve közeli helyeket. Dél felé nem mehettünk, mert Kiten déli határa után már határövezet volt, ami Bulgáriában egészen a kilencvenes évek elejéig 20 km-re kezdődött a határtól és a helyi lakosok is csak engedéllyel mehettek ki és be.
Ami a strandot illeti, az egyébként hivatalosan nemlétező nudista strandra jártunk. Egyébként nem is vagyunk nudisták, de akkoriban a nudizmusnak amolyan "rendszerellenes-ellenzékieskedő" íze volt, s hát hozzállásunk olyan volt, hogy valószínűleg a homokot is megettük volna, ha elterjedt volna, hogy a homokevés egy bevált tiltakozási forma a rendszer ellen. Hivatalosan Bulgáriában nem is voltak egyébként nudista strandok, sőt kezdetben a hatóság begyűjtötte a "szeméremsértőket", de a kelet-német nudisták - Kelet-Németországban a nudizmus államilag támogatott volt - spontán nudista strandjai miatt a hatóság a tiltott kategóriából kénytelen volt a tűrt kategóriába áthelyezni a nudizmust. Mielőtt az olvasó megijedne, szeretném hozzátenni, hogy akkoriban még nem 128 kg volt a súlyom, bár sovány akkor se voltam persze...
A nudizmus témát nem részletezném, csak azt a megfigyelésemet szeretném elmondani, hogy a nudista férfiak sosem a meztelen nudista hölgyeket bámulták titokban, hanem az éppen megérkező, még nem-meztelen hölgyeket. Egyes exhibicionistább hajlamú nudista hölgyek, észlelve a titokban bámulókat, meg is tetézték a helyzetet azzal, hogy utcai ruhában érkeztek meg a helyszínre, majd álló helyzetben nem túl sietősen szabadultak meg teljes ruházatuktól. Az ingyenes sztriptízszámok legnagyobb műélvezői ilyen esetekben a parttól nem messze álltak, derékig érő vízben a part felé fordulva. Hamarosan kiderült, hogy miért pont a derékig érő víz a kedvenc hely: a mélyebb víz messzebb van, rosszabbul látni a sztriptízt, a derékon aluli víz meg hát azért nem jó, mert akkor meg a partról észlelhető lenne a műélvező közönség bizonyos testrészének méret- és irányváltoztatása, ami a nudista etika szerint súlyos illetlenségnek minősül.
Ami a nudizmust illeti, egy régi ismerősömmel értek egyet. Ő egy, a kádárizmus utolsó éveiben aktív és közismert demokratikus ellenzéki aktivista volt (nevét most nem mondom, mert biztos nem örülne, hogy éppen ebben a szövegkörnyezetben említem őt, hiszen végülis egy nagyon komoly és ismert személy lett belőle), aki mellékesen lelkes nudista is volt akkoriban. Annak idején vele voltam először nudista strandon, tulajdonképpen ő volt az egyik szamizdat-kapcsolatom, de egyszer elhívott, hogy ha úgyis ráérek, kísérjem el az egyik népszerű Budapest környéki nudista strandra. Ott aztán azt mondta:
- Figyelj, sokat beszélnek a nudizmus filozófiájáról, hogy szabad test meg szabad lélek, meg hasonlók. Hülyeség az egész. Valójában az egész csak arról szól, hogy nem nyomja a töködet a vízes gatya.
Ami minket illet, részben orvos is javasolta a nudizmust. Feleség fogékony volt különféle gyulladásokra, s egy orvosismerős azt mondta, hogy igen előnyös ilyen esetben a forró sziklán való napozás. Hát meztelenül még előnyösebb, gondoltuk...
Hogy nehogy véletlenül jó emlékeink maradjanak az üdülői étkezdéről, az utolsó előtti napon romlott tojásétellel vendégeltek meg minket, amit sajnos mindketten megettünk. Így az utolsó nap programja meg is volt: félóránként vécéremenés. Ebből az állapotból félig kigyógyulva hagytuk el az üdülőt, s indultunk haza.
Sajnos a hamis szakszervezeti tagkönyvet vissza kellett adni annak, aki beszerezte, pedig milyen jó lett volna most beszkennelni és betenni ide...
No comments:
Post a Comment