*
Utazásaim Polinéziában
A Samu(Salamon)-szigeteken
A guadalcanali reptérre érkeztünk meg egy derűfényes holdteltés estén a menetrendszerű járattal Pápua Új-Guineából. Kék szemű, koromfekete bőrű útlevél- és vámellenőr fogadott minket, aki alaposan kikérdezett vajon nincs-e nálunk papírzsebkendő ill. más papírból készült használati tárgy. Ekkor tudtuk meg, hogy a Samu-szigeteken, környezetvédelmi okokból, szigorúan tilos az eldobható papíreszközök használata. Két ausztrál turistától el is koboztak egy csomag pelenkát. A hagyományos samui vendégszeretet jegyében ajándékba kaptak egy kis csomag textilpelenkát és egy mosóport.
Ezután taxival mentünk a közeli Newton Tower szállóba. Itt már nem volt időnk körülnézni, mert ekkorra már nagyon fáradtak voltunk, így azonnal el is aludtunk.
Másnap arra ébredtünk, hogy egy szalmaszoknyás és szalmatopos takarítónő dobol a folyosón. Később megtudtuk, ez amolyan helyi szokás.
Gyorsan mentünk is a svédasztalhoz, ahol volt többek között sült mangó kókusztejjel leöntve, cápaorr parasztosan, hidegen sült kakadu, valamint természetesen a helyiek áltak afrodizákumként tisztelt tengeri nyelv parázson.
Ezután a strandon henyéltünk estig egy majomkenyérfa hűs árnya alatt.
Este búcsúztunk a szállodánktól, s komppal átmentünk Makira-Ulawára, mely híres a régióban kapros túróval töltött harcsájáról. Külön inyencség a harcsa parázson sült bajsza, melyet mindig az est díszvendége kap meg. Sajnos nem mi voltunk az est díszvendége, így nem kóstolhattuk meg a harcsabajszot, de a kapros-túrós harcsából alaposan belaktunk. A samui harcsák sós vízben élnek, s 2,5-szer nagyobbra nőnek az európai édesvízi harcsáknál, de tekintetük és bajszuk alapján azonnal felismerthető harcsaságuk akár a tapasztalatlan szem számára is.
Makira-Ulawán aludtunk, majd reggel egy kis léghajtású helikopter bevitt minket a rennelli piacra, ahol helyi iparművészeti alkotások mellett dvd-ket is vehettünk volna, ha éppen ez lett volna a célunk. Kora délutánig jártuk a piacot, majd egy rövid, de bőséges garnélarák-főzelék után (ezt édes dióval és valami ismeretlen piros színű mangrove-szósszal kínálják), siettünk, hogy még elérjük a menetrendszerinti bellonai vízíbuszt. Bellona nevezetes hely, itt ért partot 1517-ben az első európai, név szerint Manuel Durango Pispunta alezredes, aki gyorsan ki is irtotta a helyi lakosságot, majd pedig a szomszédos sziget harcosai is lemászárolták Pispunta alezredes teljes legénységét vele együtt és elfogyasztották őket. Az incidens ellenére később már harmonikusabban alakultak a samui-európai kapcsolatok, s sok fehér is letelepedett a szigeten, aminek köszönhetően sok kékszemű ember is lakik arrafelé.
Utolsó napra hagytuk Tulagit, az ősi melanéz várost, ahol megcsodálhattuk az egykor hatalmas Lapita Birodalom kastélyát. A kastély most kaszinóként működik, s távolról vonzza a szerencsejátékosokat.
Másnap reggel kimentünk a reptérre, s elrepültünk Vanuatu irányába.
A három nap összesen bőven kijött kevesebb, mint 1000 amerikai dollárból, s ebben már a kaszinóban elvesztett 300 dollárunk is benne van. Az odautazás és elutazás költségét viszont nem számoltuk bele.
Vanuatun
Útban a Samu(Salamon)-szigetekről Palmyra felé leszálltunk Efate-szigeten is, mely Vanuatu legnagyobb szigete. Kicsit kellemetlen volt a leszállás utáni kezdet, ugyanis a hatóságok mindenkitől elvették zokniját és cipőjét gyorsfertőtlenítés céljából. Kiderült aztán: garnélarák-láz van a régióban, mely az emberek cipőin és zoknijain terjed a leginkább, ezért vezették be a szigorú fertőtlenítési eljárást, megelőzendő a vanuatui garnélaállomány elfertőződését. Viszont a vámellenőrök részéről kellemes meglepetés ért minket: cipőnket nemcsak fertőtlenítve, hanem csillogóra kipucolva is kaptuk vissza. Mnt később megtudtuk: Vanuatun egy ősi, tonzsíros eljárással pucolják a cipőket, ezért ilyen csillogó minden vanuatui lakos cipője.
A repülőtéri szállodában szálltunk meg. A tulajdonos személyesen fogadott mindket, s azonnal svédasztalos ebédre invitált mindenkit. A svédasztal kétszintes volt telis-tele helyi különlegességekkel, valamint nemzetközi ételekkel is a gyomorérzékenyek számára. A helyi ételek között többet is megismertünk: az ananászos tonhallal töltött tengeri kacsát (a tengeri kacsa kizárólag Vanuatun él, kételtű lény), a fűzfakosárban érlelt nyers békamájat, valamint Vanuatu legnagyobb nevezetességét: a kétszersült, vajas-lekváros-kiwis tengeri nyulat. A tengeri nyúl a repülőhalak családjába tartozik, de hosszú szárnyszerű mellúszói tömören keskenyek, s vékony szőr borítja őket, ami miatt nyúlfülekre emlékeztetnek.
Deszertként pedig édes-savanyú olajos magvakat szolgáltak fel szűk ruhás lányok kis teknőskosarakban. Majd pedig jött az elmaradhatatlan érlelt harcsaikra kókusztejjel összeturmixolva, ami nemcsak kiválóan oltja a szomjat, de az egészségre is ügyel, ugyanis nagyon sok A-, B-, C-, D-, E-, K- és Z-vitamint tartalmaz.
Este már nem is ettünk, csak egy-egy citromos mangrove-koktélt hajtottunk fel.
Másnap reggel korán keltünk, ugyanis éppen ünnepnap volt, s szerettük volna megnézni az óceániai kenguruünnepet. Mivel sosem volt kenguru a régióban, ez az ünnep igencsak látványos. A teljes lakosság láthatatlan kengurukat becézget, majd etet. Majd egy sziklatömböt áldoznak fel a kenguruknak. A hagyomány szerint, ha délig esik az eső, akkor a kenguruk haragszanak, ilyenkor gyásznapot rendelnek el, s napnyugtáig senki sem eszik semmit. Ha viszont nem esik, akkor nemzeti örömünnep van, melyen az emberek egész nap egymást köszöntik. Mi nem tudtuk meg, hogy végülis mi lett, mert fél 12-kor indult gépünk, de addig nem esett.
Az utolsó pillanatok is igen kellemesek voltak: a repülőgépre való beszálláskor frissen szedett kökörcsinnel kedveskedtek nekünk a helyiek. Meg is köszöntük nekik: helyi szokás szerint jobb kezünk ujjaival bal fülünket megfogva, miközben bal kezünk ujjaival megvakarva orrunkat jumi-jumi kiáltást hallattunk.
No comments:
Post a Comment